Panoptikumba rakatnál, felvésnél a kútnál a réztáblára, mert jómagam fedeztem fel jó magam. Illatos hányás, modern művészetek, ismételhetetlen pillanatok. Kötődni valamihez, ami mélyen érint, cipelni magaddal a pillanatot, olyat mint a tegnapiak, az jó meló.

Állok ott hülyén, néha rángat a sebhelyem, kirángat a képből amibe belefotóztak. Később hegyimentő plüsskutyaként bújok a hóesés elöl az eresz alatt egy csodaszépszemű nő hónaaljába. "néhány szép mozdulat, alak üveg mögött, nők dugás közben, autók a sztrádán"

Karrierem elkészült, motiváció százezer, néha nulla. Megyek inkább jól érzem magam. Megvilágosodva állok ott, épp ahol, pont ott. Barátság fokozódik, Kata figyel, én meg alig hiszem el. El kell hinnem, hogy egyszerűen haladnak a dolgok, lemondtam a ponószínésznő szerű álmokról, megvolt.

Hero-ként motorozok át a hóban a rég kihalt városon, még parázslik a Gellért-hegy, de így tiszta minden.

Az időjárás következményeképpen mostanában többet gondolok a halálra az átlagosnál. Minden földi erőt és ízt meg kell vizsgálni és ki kell szipolyozni amíg itt vagyok. Gondolok a nyárra ami jön, a balatonra, a barátságra, a dunára, a világ másik felére, a bakelitlemezekre, a wiskykre, a tisztán belülről és kívülről csodás nőkre, a perverz viselkedésükre. Anyámmal a beszélgetésekre, könyvekre, Lovasi szövegeire. Elmegyek Berlinbe Kisp-vel és remélem Korival is, Palika nem tud róla, egyszerűen megjelenünk a buliba ahol játszik kint. Az ilyenekre gondolok főleg.

Hidegben vagyok idegen. Magamtól magamtól fázom, füstfelhőnek hiszem a gőzfürdőt amiben ülök. Önvizsgálat szerűen nézem pupillámat a tükörben, önmagam zsánere vagyok. Vagyok és fagyok a ténytől, a kreált biztostól. A tűszúrás olyan semmilyen, olyan mint a halál. Olyan mindegy,  minthogy élek vagy halok, az nem mindegy, hogy szeretek meg adok. Ott az öröm, kellenek a szagok, maradian maradok, vagyok aki épp akarok.